Voltatok már úgy ,hogy legszívesebben eltűnnétek , arra a helyre ahol senki nem talál rátok , ahol csak egyedül vagytok a hibáitokkal és az érzéseitekkel mélyen eltemetve egy kis lyukban ??
Hát én most pontosan ezt érzem .
Ma megszerettem volna szólítani azt a fiút akiért már hónapok óta oda vagyok .. És igazából ez lett volna az első olyan alkalom már hetek óta ,hogy ezt tényleg megtehessem .. De elszúrtam , mert bepánikoltam . Olyan volt mintha hirtelen gyökeret vert volna a lábam .. Megijedtem és csak ültem ott mint egy szobor . Féltem ,hogy odamegyek és ő a képembe vágja ,hogy nem érdeklem , vagy ,hogy leégetem magamat valamivel vagy csak egyszerűen féltem neki elmondani ,hogy mit érzek . Ezért mire oda jutottam ,hogy : "Na , most odamegyek ! " , addigra ő már el is ment . Futottam volna utána , de pont itt volt a leégetős rész . Lesokkoltam és csak jajveszékeltem ,hogy - hogy hagyhattam ki ezt a lehetőséget .
Összetörtem biztos voltam benne ,hogy ez volt az első és az utolsó alkalom ,hogy megszólíthassam .
Mikor az iskola előtt álltam ismét a lehetőség tárult elém ,hogy beszélhessek vele . Pont jöttek a barátjával az utcán és integettem . Ő meg csak annyit mondott flegmán ,hogy : " Csá . " Utálom ezt a köszönési fajtát mert csak azt sugalja ,hogy : " Helló haver ! " , és hát jobban szeretném ha nem csak a haverjának gondolna .
Remélem még helyre tudom ,hozni a dolgokat . Hát ilyen volt ez a mai napom :/
Sziasztok további jó estét nektek !!
