A lehelete borzongatja fülem pirosló cimpáját.
A torkomban gombóc szorong.
S belenézek a sötét éj ledobott fátylába .
Némi fénycsóvát látok csak csupán
A messziben.
Az ablak üvegében mind megtorzul
Ott halkan , csendesen.
S csak a sötétséget látom .
Mintha korommal vakolták volna ki szembogaram,
S se víz , se sav nem mosná azt.
Kegyetlen mélység hideg testem körül.
S mintha zuhannék
A mélybe egyedül, s védtelenül.
S ha feljő a Nap ,
Mezittelen bőrgúnyám újra a pamlag alatt,
Fényben úszunk ott,
Hol sosem fakad .
Danicsek Fruzsina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése